Ennyi nyelvészeti kitérő után térjünk vissza Baszkföldre. Az érkezésünk olyan volt , mint az andalúz srácé a filmben. Indulás a napsütötte tengerpartról, érkezés a viharba és szakadó esőbe. Csak hogy biztosan belénk ivódjon a változás. :-)
Szerencsére aztán Bilbao-ban egész jó időnk volt: én felpakoltam bundabugyikkal, mintha az északi sarkra mentünk volna, de igazából csak kellemes őszi időt találtunk.
Bilbao a Viscaya-öbölben található baszk főváros, csak az utóbbi néhány évtizedben fejlődött és vette fel mai modern arculatát. Barcelona után Spanyolország második legiparosodottabb régiója.
Focirajongók a spanyol klasszikus hármasról ismerhetik, az Athletic Bilbao a Madriddal és a Barcelonával együtt alkotja azt a királyi hármast mely még sosem esett ki az első osztályból.
A város jelképe a Guggenheim múzeum, amelyet 1997-es megnyitása után azonnal a világ egyik leglátványosabb dekonstruktivista épületei között emlegettek.
Frank Gahry kanadai építész tervezte, messziről nézve hajó formájú, melyet a városon keresztülfolyó, a múzeum közvetlen szomszédságában található Nervión folyó ihletett. Nem nagyon található benne egyetlen egyenes fal sem, az épület kő-üveg- és titániumlemezek keverékéből épült. Építésztanoncoknak a megtekintés kötelező. ;-)
Érdekessége, hogy ugyan általában a főbejárat a járda szintje fölött szokott lenni, és az ide vezető lépcsősoron felfelé sétálva kell megközelíteni, ebben a múzeumban a lépcsőkön lefelé kell haladni, hogy bejussunk a főépület halljába.
Ez a város utcaszintje és a folyópart közötti szintkülönbség miatt alakult így, a tervező nem ragaszkodott a hagyományokhoz és "pincézte alá az épületet", hanem inkább minket visz le a folyópartra, ami az üvegek és az őrülten magas belmagasság miatt világosnak, tágasnak hat és egyáltalán nem az az érzésünk, mintha az alagsorban lennénk. Ráadásul ezzel a megoldással az egyébként magas épület sem tornyosul ormótlanul a városra.
A hallból a folyóparti teraszra juthatunk, illetve a lépcsőkön felmehetünk az emeleti részekre ahol a kiállítótermek többsége található.
Eredetileg csak annyit akartam, hogy a gyerekek lássanak ilyet is, nem minden épület gótikus vagy sima kocka alakú, de annyira megtetszett nekik, hogy egész sok időt kóvályogtunk a festmények és szobrok között. Mondjuk volt egy afférunk egy teremőr nénivel: Pepe hozzányúlt egy műalkotáshoz, mire a néni rászólt, hogy ezt nem szabad. mire Pepe: "De anya, ez csak egy nagy kőkocka, mi baja lesz attól, hogy megfogtam?" Na ez fogas kérdés, de mivel elég morcos volt a teremőr néni, nem elegyedtem vitába vele, bár nem hiszem, hogy meg tudta volna válaszolni a gyerek amúgy igen egyszerű kérdését. Merthogy a műalkotás valóban egy bazi nagy márványtömb volt amúgy hevenyészetten odadobva. Ennyi. De mindegy, én nem értek a művészethez.
A csajok annál inkább, a modern és kortárs festészet rész volt rájuk nagy hatással. A bejáratnál kaptunk audio-guide-ot, azt elkezdték hallgatni, aztán magyarázták nekünk, hogy melyik paca mit ábrázol. Utána annyira belelendültek, hogy minden képet kommentáltak, kár (vagy szerencsére), hogy magyarul, mert ha a közönség értette volna, biztos jól szórakoztak volna rajtuk :-) A végkövetkeztetés az volt, hogy ha rajz órán a tanárnő kritizál majd csak azt mondják, hogy ők kortárs művészek :-) Azért mi is plántáltunk beléjük némi ismeretanyagot, bár vannak kétségeim, hogy ebből mi maradt meg... A lényeg, hogy kapcsolatba kerüljenek a művészetekkel, hogy természetessé váljon számukra, hogy bemegyünk egy múzeumba, egy galériába, hogy aztán felnőttként a saját utukat járva, a saját ízlésük szerint válasszanak.
Egyébként az épület körül is tele van modern műalkotásokkal, kezdve a kedvencünkkel, egy óriási pókkal:
De van tűzjáték (és nem tűzijáték!):
Színes tulipánok:
És óriási gömbök:
Az épület előtt van egy virágzó kutya is, amit minden évszakban az annak megfelelő virágokkal ültetnek tele. Sajnos épp kifogtuk az ültetési időpontot, így a kutyust csak felállványozva láthattuk. Eredetileg csak a múzeum megnyitására állították ki, de annyira tettszett a bilbaoiaknak, hogy maradt. Akárcsak az Eiffel-torony Párizsban. Ma már ez a blöki a város háziállata és Puppy-nak keresztelték el. (Valljuk be, nem egy ősi baszk név...)
Ezek jól érzékeltetik a méretarányokat, a kis házikedvenc igazán hatalmas!
És ha már Guggenheim múzeum, utánanéztem, ki is volt a névadója:
Nos, ő egy nagyon gazdag de közel sem elkényeztetett amerikai hölgy volt.
Peggy Guggenheim apja a Titanikon vesztette életét amerikába utazva, a lány ebből az örökségéből boldogan élhetett volna, míg meg nem halt. Azonban ő, a családi problémák elől menekülve, nem a gazdag úrinő életet választotta, hanem csak azért is egy kétes hírű avantgard könyvesboltba állt be asszisztensként dolgozni, így került kapcsolatba a művészetekkel. Innen hová máshová, mint Párizsba költözött, hiszen annak idején minden valamire való művész itt alkotott, vagy legalábbis élete során megfordult a francia fővárosban. Peggy bekerült a köreikbe, és pénzét arra használta, hogy felkarolta a művészetet (és a művészeket). Többek között Duchamppal is összeszűrte a levet, akinek köszönhetően kész művészettörténésszé vált.
A második világháború kitörésekor visszatért Amerikába. A helyzet neki kedvezett: felvásárolta a Picasso, Chagall, Dali képeket, majd fontolgatta, hogy galériát nyit, nagybátyja, Salamon Guggenheim sikerén felbátorodva (az ő nevéhez kötődik New Yorkban a Guggenheim alapítvány és múzeum). Peggy így megnyitotta az "Art of this Century" galériát, ahová európai és amerikai kortárs művészek alkotásait állította ki.
Miután "elfogyasztotta" sokadik férjét is, visszatért Európába és Olaszországban rendezett kiállítást. Beleszeretett Velencébe, itt is maradt haláláig, a Palazzo Venier dei Leoni palota felújítását követően itt rendezték be a Guggenheim múzeumot. Később nagybátjával közösen a világ más tájain is sorra nyitották a múzeumokat, így Bilbaoban, Berlinben, New Yorkban és Las Vegasban is található belőlük.
Érdekes történet, a dúsgazdag amerikai lány, aki nem ékszerekre, ruhákra, hanem műalkotásokra költi a vagyonát, melyben így mi is gyönyörködhetünk, és valahol neki is köszönhetjük, hogy ezek a műkincsek nem váltak a világháború martalékává, hanem sértetlen állapotban ma is csodálhatjuk őket. Egyike volt azoknak, akik nem csak a lehetséges pénzügyi befektetést, hanem a valódi művészeti értéket, a forradalmi újszerűséget is meglátták a korszak műalkotásaiban, ráadásul nőként futotta be ezt a hihetetlen karriert, ami akkoriban még igazán meglepő volt.
Frank Gahry kanadai építész tervezte, messziről nézve hajó formájú, melyet a városon keresztülfolyó, a múzeum közvetlen szomszédságában található Nervión folyó ihletett. Nem nagyon található benne egyetlen egyenes fal sem, az épület kő-üveg- és titániumlemezek keverékéből épült. Építésztanoncoknak a megtekintés kötelező. ;-)
Érdekessége, hogy ugyan általában a főbejárat a járda szintje fölött szokott lenni, és az ide vezető lépcsősoron felfelé sétálva kell megközelíteni, ebben a múzeumban a lépcsőkön lefelé kell haladni, hogy bejussunk a főépület halljába.
Ez a város utcaszintje és a folyópart közötti szintkülönbség miatt alakult így, a tervező nem ragaszkodott a hagyományokhoz és "pincézte alá az épületet", hanem inkább minket visz le a folyópartra, ami az üvegek és az őrülten magas belmagasság miatt világosnak, tágasnak hat és egyáltalán nem az az érzésünk, mintha az alagsorban lennénk. Ráadásul ezzel a megoldással az egyébként magas épület sem tornyosul ormótlanul a városra.
A hallból a folyóparti teraszra juthatunk, illetve a lépcsőkön felmehetünk az emeleti részekre ahol a kiállítótermek többsége található.
Eredetileg csak annyit akartam, hogy a gyerekek lássanak ilyet is, nem minden épület gótikus vagy sima kocka alakú, de annyira megtetszett nekik, hogy egész sok időt kóvályogtunk a festmények és szobrok között. Mondjuk volt egy afférunk egy teremőr nénivel: Pepe hozzányúlt egy műalkotáshoz, mire a néni rászólt, hogy ezt nem szabad. mire Pepe: "De anya, ez csak egy nagy kőkocka, mi baja lesz attól, hogy megfogtam?" Na ez fogas kérdés, de mivel elég morcos volt a teremőr néni, nem elegyedtem vitába vele, bár nem hiszem, hogy meg tudta volna válaszolni a gyerek amúgy igen egyszerű kérdését. Merthogy a műalkotás valóban egy bazi nagy márványtömb volt amúgy hevenyészetten odadobva. Ennyi. De mindegy, én nem értek a művészethez.
A csajok annál inkább, a modern és kortárs festészet rész volt rájuk nagy hatással. A bejáratnál kaptunk audio-guide-ot, azt elkezdték hallgatni, aztán magyarázták nekünk, hogy melyik paca mit ábrázol. Utána annyira belelendültek, hogy minden képet kommentáltak, kár (vagy szerencsére), hogy magyarul, mert ha a közönség értette volna, biztos jól szórakoztak volna rajtuk :-) A végkövetkeztetés az volt, hogy ha rajz órán a tanárnő kritizál majd csak azt mondják, hogy ők kortárs művészek :-) Azért mi is plántáltunk beléjük némi ismeretanyagot, bár vannak kétségeim, hogy ebből mi maradt meg... A lényeg, hogy kapcsolatba kerüljenek a művészetekkel, hogy természetessé váljon számukra, hogy bemegyünk egy múzeumba, egy galériába, hogy aztán felnőttként a saját utukat járva, a saját ízlésük szerint válasszanak.
Egyébként az épület körül is tele van modern műalkotásokkal, kezdve a kedvencünkkel, egy óriási pókkal:
De van tűzjáték (és nem tűzijáték!):
Színes tulipánok:
És óriási gömbök:
Az épület előtt van egy virágzó kutya is, amit minden évszakban az annak megfelelő virágokkal ültetnek tele. Sajnos épp kifogtuk az ültetési időpontot, így a kutyust csak felállványozva láthattuk. Eredetileg csak a múzeum megnyitására állították ki, de annyira tettszett a bilbaoiaknak, hogy maradt. Akárcsak az Eiffel-torony Párizsban. Ma már ez a blöki a város háziállata és Puppy-nak keresztelték el. (Valljuk be, nem egy ősi baszk név...)
Kerestem képeket a neten, ilyen lesz ha kivirágzik:
 |
| kép a http://www.guggenheim-bilbao.es/obras/puppy-2/ oldalról |
 |
| ez pedig innen: http://www.viajes.net |
És ha már Guggenheim múzeum, utánanéztem, ki is volt a névadója:
Nos, ő egy nagyon gazdag de közel sem elkényeztetett amerikai hölgy volt.
Peggy Guggenheim apja a Titanikon vesztette életét amerikába utazva, a lány ebből az örökségéből boldogan élhetett volna, míg meg nem halt. Azonban ő, a családi problémák elől menekülve, nem a gazdag úrinő életet választotta, hanem csak azért is egy kétes hírű avantgard könyvesboltba állt be asszisztensként dolgozni, így került kapcsolatba a művészetekkel. Innen hová máshová, mint Párizsba költözött, hiszen annak idején minden valamire való művész itt alkotott, vagy legalábbis élete során megfordult a francia fővárosban. Peggy bekerült a köreikbe, és pénzét arra használta, hogy felkarolta a művészetet (és a művészeket). Többek között Duchamppal is összeszűrte a levet, akinek köszönhetően kész művészettörténésszé vált.
A második világháború kitörésekor visszatért Amerikába. A helyzet neki kedvezett: felvásárolta a Picasso, Chagall, Dali képeket, majd fontolgatta, hogy galériát nyit, nagybátyja, Salamon Guggenheim sikerén felbátorodva (az ő nevéhez kötődik New Yorkban a Guggenheim alapítvány és múzeum). Peggy így megnyitotta az "Art of this Century" galériát, ahová európai és amerikai kortárs művészek alkotásait állította ki.
Miután "elfogyasztotta" sokadik férjét is, visszatért Európába és Olaszországban rendezett kiállítást. Beleszeretett Velencébe, itt is maradt haláláig, a Palazzo Venier dei Leoni palota felújítását követően itt rendezték be a Guggenheim múzeumot. Később nagybátjával közösen a világ más tájain is sorra nyitották a múzeumokat, így Bilbaoban, Berlinben, New Yorkban és Las Vegasban is található belőlük.
Érdekes történet, a dúsgazdag amerikai lány, aki nem ékszerekre, ruhákra, hanem műalkotásokra költi a vagyonát, melyben így mi is gyönyörködhetünk, és valahol neki is köszönhetjük, hogy ezek a műkincsek nem váltak a világháború martalékává, hanem sértetlen állapotban ma is csodálhatjuk őket. Egyike volt azoknak, akik nem csak a lehetséges pénzügyi befektetést, hanem a valódi művészeti értéket, a forradalmi újszerűséget is meglátták a korszak műalkotásaiban, ráadásul nőként futotta be ezt a hihetetlen karriert, ami akkoriban még igazán meglepő volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése