"A pesszimista minden új lehetőségben a nehézséget látja, az optimista minden nehézségben a lehetőséget"

Fordulóponthoz érkeztünk itt a blogban (és az életben is): mi már elég régen tudjuk, de a blog nyilvánossága számára csak most publikáljuk: végéhez közeledik a spanyolországi pályafutásunk. Legalábbis egy szakasza mindenképpen lezárul, hiszen ez az utolsó évünk itt a napfényes tengerparton. Nem mintha nem szeretnénk itt élni, vagy nem éreznénk jól magunkat, dehogyis. Nagyon is jó itt nekünk. De az élet folyamatosan lehetőségeket tol az ember elé, csak persze nyitott szemmel kell járni, hogy ne menjünk el mellettük. És kell némi kurázsi, hogy ne rettenjünk meg tőlük!

A mi "lehetőségünk" egy baráti beszélgetés közben, egy vacsorán szaladt elénk. Egy konferencián voltunk olyan másfél évvel ezelőtt, amikor az asztalnál egy sebésszel beszélgettünk mindenféléről, szakmai és személyes dolgokról egyaránt. Egyszer csak nekünk szegezte a kérdést: Nincs kedvünk Írországba költözni? Persze rávághattuk volna, hogy "á, dehogy", és valahol máshol folytathattuk volna a beszélgetést, de azok nem mi lennénk, és így az én mesém is tovább tarthat: Addig-addig beszélgettünk, hogy már a vacsora végére annyiban maradtunk, hogy megváltoztattuk a nyaralási célpontot (ezért aztán Lengyelország felfedezését határozatlan időre elhalasztottuk) és nekivágtunk az esős, zöld szigetnek: a részleteket tudjátok: beleszerettünk. :-)

Persze mindenki hülyének nézett minket: 

- A spanyol verőfényből oda az esőbe?? 

- Miért is ne? Majd veszek egy katicás gumicsizmát meg egy birkás esőkabátot - vagy búvárruhát, divattól függően :-)

Amúgy sem kell lehúzni a rolót: egyrészt ez nem egyirányú utca,
másrészt vannak dolgok amik már örökre összekötnek minket Spanyolországgal is

Azt szokták mondani, hogy az ember 7 évente érik meg a változásokra: nos, nekünk is pont 7 évünk telt el itt Spanyolországban mikor meghoztuk a döntésünket: (a következő 7 évre?) Írországba költözünk. 

És még mondhatom, hogy ez volt a könnyebbik rész. Nem szoktunk sokat vacakolni semmin, (pláne én), számba vesszük a pro- és kontra érveket, aztán eldöntjük. Onnantól meg már csak az izgalmas tervezgetés van hátra :-) (meg a macerás pakolás, de arra most gondolni sem akarok)

Na jó, bevallom, orvosként ez egyáltalán nem ilyen egyszerű. Aki egy nemzetközi óriásvállalatnál dolgozik és előléptetik/áthelyezik, az fogja a cókmókját és többé-kevésbé ott folytatja ahol abbahagyta. A kommunikáció nyelve a munkában bárhová megy is, az többnyire az angol, a diplomáját meg rég elismerte a cég, sőt, sokszor a papírokat, költözést is intézik. Övé a világ!

Nekünk a legtöbb helyen magas szintű helyi nyelvismeretet várnak el*, európán belül az adott ország nyelvét kell megtanulni: itt megtanultunk spanyolul, aki Svédországba költözött az svédül, aki Ausztriába, Németországba az németül... ez eléggé behatárolja a lehetőségeket. Persze a nyitóidézet a mottónk is lehetne, idejövet sem riadtunk attól vissza hogy egy árva szót se makogtunk spanyolul... Mondjuk angolul legalább beszélünk, írül meg állítólag nem kell - azt hiszem...

A nyelven túl a rengeteg papírmunka, ami céges háttér nélkül ránk marad: el kell ismertetni a diplomát, a szakvizsgát, a szakmai képességeket, regisztrálni a kamaránál, esetünkben két országból összeszedni és fordíttatni a papírokat. Mindenütt más szakmai irányelvek, gyógyszerek, dokumentáció, egészségügyi rendszer... Az íreknél ráadásul a konzultánsi posztokat államilag pályáztatják amin egyáltalán nem könnyű elnyerni a helyet. De miután mindez megvan, új ajtók, új lehetőségek nyílnak előttünk, mi pedig reményekkel tele, várakozva lépünk be rajtuk! 

Az élet a komfortzóna átlépésével kezdődik

Mikor ide költöztünk mindenki megkérdezte, hogy meddig maradunk: én akkor úgy gondoltam, hogy örökre. Miért is mennénk el innen? Akik kérdezték pedig többnyire azt gondolták, hogy majd pár év után a honvágy hazavisz minket. Nos, azt hiszem senkinek nem lett igaza: honvágyunk egy percig sem volt, de végül innen is elsodor minket a szél: ami változott, hogy most már nem mondok olyat, hogy örökre. Addig fogunk ott élni, amíg másképp nem alakul ;-) Ráadásul mindig az első lépés a legnehezebb: mivel egyszer már végigcsináltuk, nem aggódom, hogy most is simán megoldjuk és átlépünk a nehézségeken.

Aki pedig a gyerekek miatt aggódik elárulom, hogy ők a leglelkesebbek. Egyrészt azért mert már ők is végigcsinálták, másrészt mert ebbe nőttek bele: a környezetükben levő gyerekek is egyik országból a másikba költöznek. Nem beszélve arról, hogy most még a nyelvvel sem kell megküzdeniük, hiszen tökéletesen beszélnek angolul. Legfeljebb a brit akcentusuk miatt kezdhetik ki őket :-)

Azért még annyira nem közeli a dolog: Zsolti ugyan már kint dolgozik, de én a lányokkal megvárom az iskolaév végét, de a nyaralás után már onnan folytatódik a blog. 

Addig pedig folytatom ahol abbahagytam, következzék a tavalyi év októberének vége, amikor kirepültünk a lányokkal Írországba, hogy meglátogassuk apát...

*azért írom hogy a legtöbb helyen, mert mondjuk Afrikában segélyszervezetnél dolgozva többnyire franciául kell tudni, a közel-keleten pedig arab helyett elég angolul