Megint sílécen, és a gyerekek már a deszkán is - Cerler 2022

Síelni ugyanoda mentünk mint legutóbb, épp a Covid kitörése előtt (milyen furcsa lett, már nem időszámításunk előtt/után , hanem Covid előtt/alatt/után van...)

Szóval Cerlerbe mentünk, a Pireneusokba, a spanyol oldalra. Jó hét volt, főleg, mert egyben jöttem haza, semmim nem tört/szakadt... nekem ez is nagy szó :-) 

A lányok kipróbálták a snowboardot is, onnantól csak az volt a nagy dilemma, hogy melyikkel menjenek inkább... kiderült, egy hét kevés minden igényt kielégíteni :-)  Végül Petrának egy hajszállal jobban tetszett a deszka, de mind a ketten azt mondták, hogy jövőre is mindkettőt kibéreljük. 

Cerler 

Csúszó csoda vagyok!

Síelni idén visszamentünk Spanyolországba, oda ahová kezdetben jártunk. A 'kellemest a hasznossal' esete forgott fent, tekintve, hogy amúgy is muszáj volt pár dolgot elintéznünk a ház körül. Az idő kiváló volt, csak épp nem síelésre, kifejezetten meleg volt, ami miatt nappal olvadt, éjszaka ráfagyott, szóval a hó inkább korcsolyapálya volt reggelente... de mi élveztük a napfényt és még egy pár jégborda sem ronthatta el a kedvünket. 

Tavaly írtam, hogy ez nem igazán az én sportom... idén sem volt ez másképp, de valahogy mégis... volt egy olyan "aha" élményem :-). 

Kezdtem azzal, hogy foglaltam egy órát egy oktatóval: a legnagyobb bajom az, hogy félek, és az nagyon nem jó. Vele valahogy magabiztosabban mertem lecsúszni, ha meg vele sikerült, akkor miért ne menne magamtól is, nem? Most egyébként is egy teljes hétre mentünk, úgyhogy a hét végére sikerült az összes pályán többször is végigmennem. Csak amolyan csigatempóban, de akkor is, elégedett vagyok magammal. :-)

" Egy csiga azt leste a magas buckáról 

hogy aki jégre megy, elhasal, bukdácsol.

Figyelte csak egyre, dideregve, fázva,

mert érdeklődését roppant felcsigázta.

Majd töprengve egy-két hetet,

alkotott egy elméletet:

- Talpon marad a síkoson,

ki csak araszolva oson.

És hogy bizonyítsa ezt az eszes tételt,

jégre ment, és estig csúszott is egy métert.

Látjátok! Nem esem! Csúszó csoda vagyok! -

szólt ki diadallal, aztán odafagyott. " 

(Romhányi)

A csajok kitalálták, hogy farsang közeleg, mi lenne, ha jelmezben csúszkálnának? Azután Csenge kicsit veszített a bátorságából, így Pepe majdnem egyedül maradt, egyedül meg nem akart felöltözni..., de mire való az ember anyja ha nem erre? Úgyhogy először én csináltam hülyét magamból a kék csirke jelmezzel, de mikor Csenge látta, hogy nem szakadt rám az ég, felbátorodott, és gyorsan ruhát cseréltünk (hála az égnek). Utána már boldogon csúszkáltak és élvezték a sebességet.

itt még én, a csirke

itt már Csenge a csirke :-), Pepe tigris

Én eredetileg azt terveztem, hogy 2-3 napot csúszkálunk aztán túrázunk is a környéken, de a gyerekek inkább a sízésre szavaztak, így minden nap a pályán voltunk.

Ezzel végre nagyjából naprakész vagyok a bloggal, amire szükség is van, mert a héten vettem egy tucat repülőjegyet és foglaltam le egy csomó szállást, úgyhogy bőven lesz miről írnom az elkövetkező hónapokban :-)

Síelés Skóciában

Végre a február közepi síelésről számolhatok be, ami azt jelenti, hgy időben legalábbis utólértem magamat :-) Leginkább azért igyekeztem, mert márciustól minden hónapra jut legalább egy utazás, ha nem akarom teljesen elveszteni és összegubancolni a történet fonalát jó lesz vigyázni :-)

Mivel Írországban nincsenek síelésre alkalmas hegyek, aki ilyen téli sportokra vágyik annak más ország felé kell kacsintgatnia. Mi idén Skóciát választottuk, amire általában eléggé rácsodálkoztak az emberek, hiszen nem kifejezetten nemzetközi sícélpont, inkább a helyiek látogatják a közeli pályákat. Nos nekünk a legfőbb szempont a közelség volt: lehetőség szerint minél kevesebbet kelljen utazással tölteni. A közelünkben kb 40 percnyire a Derry reptér található, Dublinba 3 órát kellett volna kocsikázni. Mivel Derryből Glasgow-ba van közvetlen járat, innen jött az ötlet, hogy akkor próbáljuk ki a Glenshee sícentrumot. 

Glenshee , Skócia

Azt kell mondjam, nekünk tökéletes volt. Az idővel szerencsénk volt, mínusz 1-2 fok volt és csak néha szállingózott a hó, vagy leszállt a köd, de amúgy tiszta és szélcsendes időt fogtunk ki. 

pályatérkép

Aki régóta olvassa a blogomat az figyelemmel kísérhette néhány éve az első sílécre kapaszkodásunkat. Azóta úgy tűnhet, mintha egész jól menne a dolog, hiszen minden évben síelünk pár napot. Igaz, tavaly a térdszalag szakadásom miatt kihagytam, de ettől a többieknek azért még jutott havas lejtő. 

Az a fene nagy igazság, hogy a gyerekek imádják, tényleg ügyesen síelnek, tavaly voltak iskolai sítáborban is, ott már a piros pályára is felengedték őket. Az apjuk is egész jól elboldogul, bár állítja, hogy annyira azért nem élvezi, de mindig mindenhonnan esés nélkül lecsúszik. Nem úgy szerénységem, aki, különösen a válltörés és a térdszalagszakadás óta - hogy is mondjam - nincs a helyzet magaslatán. Konkrétan most úgy éreztem magam, mint egy harmadrangú vígjáték főszereplője, aki valamilyen véletlen folytán egy fekete sípálya tetején találja magát, léccel a talpán, aztán uccu neki, lelökik és hajrá. 

A különbség kettőnk között talán csak annyi, hogy a vígjátékban hősünk profikat megszégyenítő sebességgel és technikával siklik lefelé, max. némi karlóbálás és ordítás kíséretében, majd sértetlenül átszaltózva a pályát határoló kerítést még a vadonban is tesz egy kört, mielőtt magabiztos, ellenfeleket/üldözőket megszégyenítő mosollyal megáll a végén, míg mindenki más esik-bukik. 

Na ebben a jelenetben én a "mindenki más" szerepében tetszelgem, így az idei év nagy sikerének könyveltem el, hogy minden csontom és szalagom egyben maradt. (Legjobban a térdemet féltettem, meglepő módon viszont meg se éreztem a régi sérülést. Most vagy nagyon jól csináltam valamit, vagy nagyon rosszul....) Régebben legalább különösebb félelem nem volt bennem, gondoltam ha kitartóan csúszkálok előbb-utóbb belejövök. Idén viszont kifejezetten paráztam, ami nem jó. Mondhatni kifejezetten csökkenti a sport élvezeti értékét. 

Végül úgy döntöttünk, hogy megegyeztünk a gyerekekkel a találkozóhelyben és megbeszéltük, hogy melyik pályákra mehetnek egyedül (illetve mindig együtt voltak, figyeltek egymásra, helyettünk is). Így ők megállás nélkül síeltek, én meg csak úgy komótosan*: 'egy kis csúszás, egy forró tea a büfében' elvet követve. 

Ettől függetlenül a havat szeretem, a táj gyönyörű, és a sípályák tetejérő való kilátásért még a kéz-és lábtörést is megkockáztatom. Úgyhogy megyünk jövőre is. Legalábbis addig míg a gyerekek velünk jönnek és nem a majdani haverokkal - a csajokat nem szeretném megfosztani ettől az éménytől. 

Hazaindulás előtt még egy gyors kincskeresés is belefért (a geocachingről itt írtam részletesebben, ez pedig a honlapjuk, ha valakit érdekel) és sikerült egy Travel bug-ot találni. Ezeket a kis apró, egyedi kóddal ellátott figurákat magyarul azt hiszem "utazó ügynök"nek hívják. Az elrejtett ládában várják, hogy a következő megtaláló magával vigye, tovább utaztassa őket. A mi ügynökünk Belgiumból indult, most épp Skóciában találtunk rá, ahonnan velünk utazott Írországba. A neten követhető az útja, a hétvégén igyekszünk kirándulni egyet és útjára bocsátani: kíváncsi vagyok hol lesz a következő állomása. :-)

egy világháborús emlékműhöz vezetett minket a GPS

ő a mi kis Utazó Ügynökünk

Skóciában egyébként rengeteg a látnivaló, gyönyörű a táj, úgyhogy bár ez az utazás most nem a hely megismeréséről szólt, még biztos, hogy visszatérünk. 

Stirling

a síközpont közelében alkonyatkor rengeteg szarvast lehetett látni, több száz állat bóklászott a környéken

sajnos csak a telefonommal tudtam fényképezni, azt is csak kutyafuttában, mert nem volt leállósáv, az út közepén meg nem maradhattunk, jöttek a kocsik mögöttünk :-(

*először nyugdíjas tempót akartam írni, de félúton rájöttem, hogy a nyugdíjasok százszor jobban síeltek mint én, szóval ez nem állná meg a helyét...

Síelés 2017

Most tanúi lehetünk azon különleges és ritka pillanatnak, hogy nagyjából valós idejű blogírást folytatok :-) 

Február végén pár napra elmentünk síelni, a szokásos helyünkre, Teruel mellé.

kár hogy a fényképezőm az út előtt meghalta magát, telefonnal nem tudtam jobban ráközelíteni,
de az ott valamiféle két párosujjú patás :-)

Mondjuk mivel október végén ügyesen kettészakítottam az egyik térdszalagomat*, a traumatológus még nem engedett sílécre állni, úgyhogy idén ez nekem kimaradt. Azért a lányok emléket állítottak nekem, az egyik pályát rólam nevezték el: "Tudod, az ahol anya a múltkor elesett**" -  hmmm....

Olyan szempontból is jó volt ez, hogy kicsit az apjukkal lehettek a gyerekek, mostanában úgyis olyan kevés időt tudnak együtt tölteni. Nagyon jól elvoltak, apuka csillagos ötösre menedzselte a két manót a pályán.

Az első nap elkísértem őket, lássak már én is egy kis havat, na meg lőttem pár fényképet, aztán maradtam az apartmanban és próbáltam behozni a lemaradásomat a munkáimban, mondanom sem kell, olyan ez mint hóesésben havat lapátolni ...

Aztán ha nagyon eluntam magam akkor elmentem kincset keresni, hármat találtam is nem túl messze tőlünk. 

* Azt hiszem nem írtam róla, pont a londoni utunk előtt történt, egészen pontosan indulás előtt egy nappal, úgyhogy mivel nem akartam tönkretenni a csajok szülinapi ajándékát, nem mondtuk le az utat, térdrögzítőben róttam a km-eket...  ha meg már ezt megtettem akkor ehhez képest dolgozni járni piskóta, nem is mentem táppénzre (az orvos mindig a legrosszabb beteg) - nem csoda, hogy azóta sem gyógyult meg rendesen...

** A vállamból két éve az egyik lejtőn legurulva törtem le egy kis darabkát, nem volt nagyon vészes,  2 hónapig elvoltam vele, csak nem javult , ránéztünk, aztán összeszegelték :-) de azóta is emlegetik a lányok, illetve ha valaki nagyot zakkan valahol akkor "úgy síel mint anya". Azért örömmel tölt el, hogy ekkora etalon vagyok a gyermekeim szemében :-))

Sí 2015

Ugyanott mint tavaly vagy azelőtt, bár most nyitottak néhány új pályát amiket nagyjából kipróbáltunk. 

Valdelinares-i sípályák, Gúdar hegység

Befizettünk némi oktatásra is és bevallom megérte, a kanyarokat eddig nagyon bénán csináltam és a jobb térdem tavaly eléggé megfájdult (vagy fél évig éreztem utána), most viszont korrigálta a hibáimat a srác, így idén térdfájás nélkül megúsztam. Na persze attól még béna vagyok, idén a bal vállam fáj - még mindig. 

Ja, és az egyik gurulásom alkalmával sikerült a combomra egy két tenyérnyi véraláfutásra szert tennem. Este mikor zuhanyoztam a gyerek meg is jegyezte, hogy "Anya, ez jó ronda. Ha apa meglátja, tuti nem akar majd melléd feküdni"... hmmmm.... 

Na meg az is megörökítésre érdemes beszólás volt, mikor a gyerekek már rég lent voltak és várták, hogy az anyjuk is befusson. Megláttak valakit jó nagyot zuhanni:

- Az már ott anya?

- Nem, ő még ezután jön. 

Azért jó, hogy a fényképező mindig nálam van, kompromittáló fotókkal nem szolgálhatnak :-)

Azért mikor senki sincs a pályán egész jól lecsúszkálok ... de hétvégén mikor dugig van és lépten-nyomon esnek-buknak előttem, meg a snowbordosok ücsörögnek a földön és kerülgetni kell őket, nos akkor egy ideig még csak-csak, de egy idő után inkább én is elvágódom, jobb mintha átesnék valakin...

a banditák ...

...rájöttek, hogy így nem kell mosolyogni ha fényképezek

Kipróbáltuk a szánkót is, a síkölcsönzőben csak úgy ideadták, hadd csúszkáljanak a lányok. A házak között a faluban ereszkedtünk párat, a sípályára viszont nem vittük ki, mert ha sieléshez öltözik be az ember akkor az nem jó a szánkózáshoz és fordítva. Annyiszor visszamenni a kocsihoz meg nem volt kedvünk - mivel mi későn kelünk mindig a parkoló legmesszebbi csücskében tudunk megállni. Onnan azért önmagában is sportteljesítmény elcuccolni a bejáratig...

Túráztunk is egyet a környéken, eljutottunk egy patakmederhez ahol most be volt fagyva a víz. Szedtünk jégcsapot, amit a lányok mindenáron haza akartak hozni, és a fagyasztóban tárolni emlékként...

Szép volt, jó volt, idén ennyi volt a tél...