10 éve...

Tíz éve....

Tényleg rohan az idő, immár 10 éve, hogy elhagytuk Magyarországot és belefogtunk ebbe a kalandba.

A blogot 2009. májusában indítottam, azóta (a két blogfelületen együttvéve) 769 bejegyzés született. A legnépszerűbbek kétségkívül a magyar gyámüggyel folytatott harcunk beszámolói voltak, ezt követően a legtöbb direkt keresés az utazásainkkal kapcsolatos.

a blog 10 éve alatt meglátogatott országok
Remélem a következő 10 évben sok új piros folt kerül majd rá :-)

Érdekes így visszatekinteni az elmúlt évtizedre. A fotókat nézegetve a leghihetetlenebb, hogy milyen kicsik voltak a gyerekek, mennyit nőttek!

A legtöbben azt szokták kérdezni, hogy újra belevágnánk-e... Erre könnyű a válasz, egyértelműen kijelenthetem, hogy semmit nem bántunk meg, nagyon örülünk, hogy belevágtunk a külföldre költözésbe, az expat életbe, most sem tennék másképp.

Jó volt a Spanyolországban eltöltött 8 év és Írország sem rossz (bár nyugdíjasnak tuti visszamegyek a spanyol tengerpartra, az ír tapasztalatokról majd egy másik posztban részletesebben)

Honvágyunk sosem volt. Ez nem azt jelenti, hogy ne mennénk szívesen Magyarországra, hiszen ott vannak a szüleink, barátaink (már aki otthon maradt), a karácsonyi vásárban a cipóban árult gulyás és a kürtős kalács... de ugyanúgy szívesen megyek "haza" Spanyolországba, hiszen ott van a narancsvirágillat, a napfény, a tenger, a chipirrones vagy a paella...

Magyar vagyok, és az is maradok, hiába élek bárhol a világon. Viszont nem értem, mikor arról beszélnek, hogy erre büszkének kellene lennem. Miért lennék én büszke arra, hogy a Föld egy bizonyos pontján születtem, egy bizonyos nyelvet beszélek, vagy épp Radnótit vagy Esterházy-t olvasok, és még értem is, hogy "mire gondolt a költő". Egy spanyol meg Maríast vagy Zafón-t olvas, és én hiába értem a szavakat, nem fogom ugyanazt érezni/érteni a szavakból, mint ő. Ez egyszerűen a más kultúra, más műveltség kérdése. De egyik sem több, vagy jobb a másiknál.

Tartósan külföldön élve döbben rá az ember, hogy egy idő után kívülállóvá válik. Sosem leszek spanyol vagy ír (még ha állampolgárságot kaphat is az ember, az is csak egy darab papír... "Hány cédula egy élet?", ugyebár...) viszont ahogy telik az idő, már Magyarország is idegen lesz.

kép innen

Lecserélődnek az ismert arcok a tévében, nem találom a kedvenc rádiómat, nem ismerem a zenéket amik állítólag a legnagyobb slágerek...

Ha kilenc negyvenet-et kell fizetni, akkor hirtelen megzavar, hogy 200-as a legkisebb címlet a tárcámban (aztán persze kapcsolok, hogy a 9.40 az kilenc.száz.negyven). Ezek után még azt is közlik, hogy a papír kétszázast már ezer éve bevonták, és hogy a nálam levő ezrestől is igyekezzek megszabadulni, mert ha legközelebb jövök már nem fizethetek vele...

A városban, ahol egy negyed évszázadot éltem és csukott szemmel is odataláltam bárhová, most eltévedek: itt egy utcát lezártak, ott egy új bevásárlóközpont van a piac helyén, a kedvenc kézimunkaboltom megszűnt, ezt az utcát egyirányúsították, abból meg sétálóutca lett...

kép innen

A Túró Rudi, amit eleinte minden alkalommal zsákszámra vettünk, egy idő után nem hiányzik és már csak "kötelességtudatból" veszek egyet-egyet (na ezt mondjuk én sem hittem volna).

kép innen 

Egyre kevesebbet olvasok magyarul (azért még minden alkalommal veszek könyveket ha otthon járunk), írni pedig már csak a blogot írom ezen a nyelven, így a helyesírásom drasztikusan romlik.

Ha pedig valamiről beszélgetünk, egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy úgy kezdem a mondatot: "Nem tudom, most hogy van, de mikor eljöttünk még úgy volt, hogy..."

kép innen

Csak 18-án veszem észre, hogy elmúlt március 15-e, a gyerekek pedig ugyan ismerik Petőfi nevét, de nem tudnák elszavalni a Nemzeti dalnak még az első versszakát sem... Igaz, helyette sok olyat tudnak, amit egy magyar diák meg nem.

Biztos sok ilyen-olyan apróság van amit fel lehetne sorolni, de a lényeg azt hiszem átmegy...

Valahol egyszer olvastam egy hasonlatot: olyan ez, mint a formaillesztő játék. Csak mintha a kerek lyukba akarna az ember egy kockát belepasszírozni. Valamikor én is beleillettem a lyukba, de most már nem igazán. Mondjuk ez cseppet sem zavar, inkább érdekes... Mert ha kicsit összehúzom magam, akkor meg bármelyik lyukba bele tudok préselődni :-)

10 év múlva megírom, egyetértek-e mostani önmagammal. :-)