Középföldén jártunkban

Mullingar "Középföldén", Írország nagyjából középső részén helyezkedik el. (Középfölde szó szerint értendő, itt van egy olyan, 4 megyét összefogó közigazgatási egység, amit így hívnak : Midlands.)

Minél nagyobbak a gyerekek annál nehezebb hétvégi programot szervezni, mert egyrészt akkor vannak az iskolán kívüli különóráik egy része (lovaglás, zongora, oroszóra...) másrészt ezen kívül ők is csinálnak maguknak programot. És bár elég zárkózottak és nem sok barátjuk van, azért csak akad egy-egy mozi, konditerem, vásárolgatás a csajokkal. Így aztán egyre inkább méltatlankodva szokták fogadni, ha mi szülők valami családi programmal állunk elő... Ez van, nem lehetünk tökéletes szülők, belátom :-)

Ha már itt lakunk természetes, hogy igyekszünk minél jobban megismerni az országot. Donegal megyét elég jól bejártuk, évekkel ezelőtt volt az ír körutunk ahol a nyugati parton a Wild Atlantic Way szépségeit fedeztük fel, első évben a gyerekek szülinapját Kerry környékén töltöttük, (én véletlenül még egy szigeten is kikötöttem egyszer (Aran-szigetek) 😉 ) és Dublin is eléggé egy napos város, nekem legalábbis nem a szívem csücske.

Délen és középen viszont még nem voltunk. Mivel az ír úthálózat egy katasztrófa, és néhány Dublinból kiinduló úttól eltekintve itt nincs autópálya (komolyan mondom, Spanyolország, de még Magyarország is, ilyen szempontból (is) kenterbe veri Írországot...), nem könnyű nagyobb távolságokra tervezni, mert fél nap rámegy az utazásra, és egy hétvége, még ha három napos hosszú hétvége, akkor is rövid. Ennél hosszabb szabadság esetén meg már messzebbre kacsintgatunk... 

Szóval így lett, hogy Mullingar környékére tévedtünk március végén. Tőlünk 3 óra autózással elérhető, ráadásul kutyabarát apartmant foglaltam, úgyhogy a blökit vittük magunkkal és elsősorban természetjárást terveztünk. Magát a várost meg sem néztük, kis túlzással szerintem ebben az országban ami nem zöld vagy kék, arra kár időt fecsérelni...

Az apartmanunk egy tó partján volt, mögöttünk egy kis erdővel, úgyhogy a legtöbbet a környéken bóklásztunk.

Pár geoládát is begyűjtöttünk:

Egy nap elmentünk a Belvedere House and Gardens-be, ahol egy nem is olyan régi kastély mellett tehettünk egy sétát. Kutyát pórázon be lehet vinni, és kis kennelek is vannak, ahol ott hagyhatjuk őket ha ebédelni, uzsonnázni szeretnénk a helyi étteremben. 

Az épület 1982-ig magántulajdonban állt, akkor vásárolta meg Westmeath önkormányzata és a felújításokat követően 2000-től látogatható. 

Az omladozó, gótikus varfal kicsit átverés, 1760-ban épült, eleve ilyen romosra.

Jealous wall

Belvedere grófja, Robert Rochfort lakott is feleségével, Maryvel. Ő maga sokat volt távol vadászatokon Dublinban és Londonban, az asszony pedig elég jóban lett az öcsikével, Arthurral és annak feleségével, Sarah-val. Arról nem szól a fáma, hogy mennyire jóban, de szép lassan elkezdek potyogni a gyerekek. A ritkán hazatévedő férj nem sok érdeklődést mutatott irántuk, viszont elkezdett gyanakodni  a testvérére, házasságtöréssel gyanúsítva meg az asszonyt. Állítólag Mary be is vallotta bűneit, bár egyesek szerint nem nagyon volt más választása... Robert ezután bebörtönözte a feleségét, aki ebbe szó szerint beleőrült (31 év börtöntől nem csoda...). Robert másik testvére, George, aki végig támogatta Mary bebörtönzését (ki tudja miért?) a szomszédba költözött, és egy nagy házat épített (A mai Tudenham House). Ezután azonban megromlott a viszony a két testvér között.

Vitájuknak köszönhetjük a fal létezését: a testvérek szomszédos birtokon laktak, nem bírták egymásnak még a látványát sem, úgyhogy Robert, aki irigy volt öccse palotájára és betegesen féltékeny feleségére,  hatalmas költségekbe verve magát idehúzott egy 20 méteres falat - egyenesen Itáliából hozatva hozzá építőmestert. Akkoriban állítólag divatosak voltak ezek az újdonsült "romok", bár mind között ez a legnagyobb Írországban. Míg nem olvastam el a leírást, én is bedőltem neki. :-)

A Gótikus kapu a park északi részén a 18. században épült, a Woodland Walk erdei úton végigsétálva lehet megtalálni. 

A fallal körbevett virágoskertben sok különleges növény is található: az egyik volt tulajdonos szeretett utazni és szívesen hozott magával útjairól különböző növényeket. Tavasszal minden virágzik, csodálatos volt.

Írország és a tündérek szervesen összekapcsolódnak, itt senki nem kérdőjelezi meg létezésüket, minden kert végén ott laknak. Tündérajtókkal, manólakokkal úton-útfélen találkozhatunk, itt sem hiányozhat. 

Mi egy kis egérkébe is belebotlottunk. Szegény egy macska szájából vagy egérfogóból menekülhetett meg egykor, bal hátsó lábát nyomorékon húzta maga után és egy nagyobb heg is volt a jobb oldalán. Szerintem tuti vak volt, (meg talán süket és szaglás nélkül) mert olyan közel jött hozzánk, hogy szó szerint felmászott a cipőnkre és szinte belemászott a kutya szájába (aki ezt igen nagy érdeklődéssel figyelte). Szerencsre a blökink sosem ugat, bár lehet, hogy arra sem menekült volna el szegény...) Mindenesetre mi családilag megegyeztünk, hogy tuti egy álruhás tündér volt. Lehet, hogy ha kézbe vesszük lett volna három kívánságunk??

Hazafelé pedig a Mullaghmeen erdőben sétálgattunk. Rövid, kevesebb mint egy órás séta (piros kör, 3 km, kb. 45 perc), kijelölt ösvényen. Több utat is lehet választani, mi csak egyet jártunk végig, mert még időben haza akartunk érni. Nem természetes erdő, az országban honos fajokat telepítették ide, ez Írország legnagyobb mesterséges erdeje, több mint 400 hektár területen.
Az 1900 évek elején itt még kevesebb mint 1% erős terület volt, mára a telepítéseknek köszönhetően ez kb. 10%-ra emelkedett. Céljuk a biodiverzitás megőrzése, az eltűnőben levő fajok újratelepítése, az üvegházhatás ellensúlyozása, és természetesen az ellenőrzött, fenntartható fakitermelés, a fa mint építőanyag és fűtőanyag felhasználása. 

Mullaghmeen erdő

Ennyi fért egy március végi hétvégébe. Nagyon tetszett a környék, ide még jó lenne visszajönni.