Mindent lehet, csak akarni kell...

Biztos minden családban vannak szállóigék, amik sokat ismétlődnek, örökre megmaradnak...

Nálunk a gyerekkoromban anyukám által sokszor ismételgetett mondatok között ez a címbéli bölcsesség elég előkelő helyen szerepelt. 

Rám egyébként is jellemző, hogy elég akaratos vagyok, ha valamit akarok, azt így vagy úgy, de elérem. 

Mivel egy ideje átléptem a 40-et, és akárhogy nézzük, ez bizony már erősen a fele a nagybetűs Életnek (ráadásul azt mondják, ez volt a jobbik fele, brühühü..:-(  ). Amúgy meg elég hülyén jön ki, hogy csesztetem a betegeket az egészséges életmóddal (ne dohányozz, ne egyél (annyit), mozogj...) , én meg csak növesztem a hátsómat... (de legalább tényleg nem dohányzom :-) ) 

Egy szó mint száz, már egy tucatszor nekivágtam, hogy akkor én most sportolok...
Mivel a legegyszerűbb a futás (nem kell hozzá partner, nem kell időpontra menni edzésre, nem kell hozzá spéci felszerelés, terem, stb..., csak ki kell lépni az ajtón), hát több kevesebb sikerrel időről-időre szaladgáltam kicsit. Aztán mindig volt kifogás: Spanyolországban meleg volt, Írországban esik az eső... este sötét van, reggel nem szeretek korán kelni... aztán a húgom rám hagyta a futópadját: na majd most, ki se kell menni a lakásból, csak felpattanok a gépre és uzsgyi. Mondanom sem kell, többet teregetek rá ruhát mint ahányszor futottam rajta... Innentől kezdve el kellett magamnak is ismernem, hogy mindez csak kifogás, én tulajdonképpen egy lusta dög vagyok. :-(

Persze a barátaink jóval sportosabbak nálam, és Zsolti is többször lefutotta már a félmaratont. Vele időnként elmentem futni (az legalább motivált, hogy nem egyedül vagyok), de mindig feladtam: én ezt nem bírom. Zoli adta meg a kezdő lökést: ne a Zuram tempójában fussak, hanem csak mint egy nyugdíjas reumás csiga. Mondjuk az menni fog...

Persze kell egy cél.... láttam, milyen szuper érmeket adnak a versenyeken. Tulajdonképpen azok tök jók, tetszenek, mi lenne, ha nekem is lenne olyanom?

Miután ezúton a motivációt is kipipálhatjuk, elkezdtem keresgetni versenyeket, ahol adnak érmet is. Sajna 5K-ért errefelé nem jár :-( legalább 10 km-t kell lenyomni azért, hogy egy nyamvadt érmet adjanak... és azt se túl gyakran vágják az emberhez, a legtöbb futóverseny valamilyen alapítványt támogat és a bevételt nem vacak érmekre, hanem a betegekre, kutyákra, hajléktalanokra... fordítják. Ami alapvetően jó is, de én hajlandó lennék kicsit többet fizetni, csak adjanak egy nyamvadt medált, hogy legyen miért elindulnom...

Így aztán a közelben csak egy félmaratont találtam, ahol minden  befutónak jár a nyakbavaló. Volt rá 3 hónapom, hogy felkészüljek. 7-8 km-t már futottam, onnan már csak még kétszer annyi, gyorsan rágugliztam, nem lehetetlen, hajrá! Amúgy is, akaraterőben nincs nálam hiány, de ha akarok valamit akkor azt 'máris de azonnal', különben beleunok... úgyhogy ezt pont nekem találták ki :-)

Az edzéstervek általában heti 3-4, másnaponkénti futásokból álltak. Ennyire én nem vagyok elszánt, meg van jobb dolgom is, elég lesz az heti 2x is... Na meg közben nyaraltunk, utaztunk, nem mindig fért bele a szaladgálás... de azért szépen fejlődtem, elértem a 14 km-es egyéni csúcsom... az meg már majdnem 21, nem? Zsolti azt mondta, az első 21-et ő is magán a versenyen futotta...

Ha már befizettem a nevezési díjat nem fogok megfutamodni, úgyhogy a verseny napján lelkesen indultam. Esett az eső, úgyhogy míg mások bemelegítettek, én a kocsiban a fűtést nyomtam, mondván, az is melegít... Ennek aztán meg is lett a böjtje... Szerencsére pont indulásra elállt az eső és meg is úsztuk komolyabb zuhé nélkül. Sőt, kifejezetten kellemes időnk volt.

kb 3 km-nél,célfotó és kééész, van érmem!

Mint a mellékelt ábra mutatja én 3 km után is pont olyan carul nézek ki mint aki már lefutotta a maratont - és pont úgy is érzem magam -, de vitt a tömeg magával és valahogy végigcsináltam a 21K-t. És még csak nem is én lettem az utolsó!

Tudom, mások 2 óra körüli időkkel szokták az első félmaratont futni,
egy kicsit profibbak meg ennyi idő alatt nem hogy lefutnak egy teljes maratont de még haza is érnek utána...
de én már annak is örülök, hogy a célba beértem :-)  

Persze nem ártott volna kicsit jobban felkészülni: amiről 18 km-nél azt hittem, hogy izomgörcs a vádlimban, na az egy izomszakadás volt 😕, úgyhogy utána hetekig sántikáltam, de a lényeg, hogy amit akartam, az megvolt: kaptam érmet befutóra :-)))

Azt a szintet továbbra sem értem el, hogy élvezzem a futást, szerintem marha unalmas. Most komolyan, mi jó van abban, hogy elfutok valameddig, hogy legyen honnan visszajönnöm?? Ráadásul egy tábla csoki sokkal több boldogsághormont szabadít fel, és csokievés közben lehet olvasni is... de azért sajna nem adnak érmet... 

Hogy lesz-e folytatás még nem tudom, de ha igen, majd írok róla.
Addig is igyekszem nem szanaszét szakítani magamat, lassan már nincs bennem egy ép izom, szalag vagy ízület...

Úgyhogy futócipőre fel, csak ne olyan hebehurgyán, mint én... :-)