Így síeltünk mi: hétvége a Sierra Nevadában

A tavalyi sikereken felbuzdulva most is terveztünk egy havas hétvégét. Az a társaság akikkel akkor együtt voltunk idén Andorrába ment de mi úgy döntöttünk, hogy valami közelebbi helyet nézünk ki magunknak, lévén úgyis a leglankásabb lejtőkön ügyetlenkedünk. 

Persze ember tervez ... a gyerek  pedig megbetegszik. Mondjuk ez szerintem kisgyerekes családoknál hagyomány, én is évekig orroltam a húgomra mert a görög körút előtt egy nappal belázasodott. Amint lefújták a szülők az utat másnapra semmi baja nem volt. 

Nálunk azért a biztonság kedvéért egy héttel korábban rákezdtek a csajok, előbb Csenge, aztán Pepe lázasodott be, köhögtek-taknyoltak, egyszóval veszélybe került az utazás. Persze bevetettünk minden praktikát, saját elveimmel ellentétben teletömtem őket mindenféle gyógyszerrel, nem mentek iskolába, csak hogy péntekre formába hozzuk őket.  Gyógyszer nélkül egy hét lett volna, de így hét nap alatt már rendbe is jöttek: csütörtökön már csak Pepének volt hőemelkedése.

Mivel a szállást csak 3 nappal előtte lehetett volna bukta nélkül lemondani így úgy döntöttünk, hogy megyünk, ott is tudunk semmit nem csinálni.

Ha babonás lennék ezekben már valami jelet láttam volna, hogy talán nem kellene mennünk. De mivel nem vagyok babonás, összecsomagoltam (A telelés még a nyaralásnál is rosszabb: kabát sízéshez, vastagabb kabát a hidegben sétáláshoz, farmerok, sínadrágok, melegítő a gyereknek ha beteg lenne és egész nap a szállodában maradna, mindenféle váltóruha izzadás, lekajálás, égszakadás-földindulás esetére... És persze az elmaradhatatlan takarók (a mámik, ha olvasnak még az oviból :-) , igen, még mindig vannak...) , plüssnyulak és egyéb állatfajták, gyógyszerkészlet meglévő betegségekre és a lehetséges szövődményekre és persze a mellékhatások kezelésére ... (A kocsi csomagterével egyenes arányban nő a nélkülözhetetlen cuccaink száma...)

Tavaly legfőbb nyűgöm a sícuccok cipelése volt. A gyerekre a kesztyűje volt rábízva de abból is elhagyta a felét, szóval nmbh (enembéhá = nem megbízható) a sílécet, botot, sisakot tekintve. Így viszont mi úgy néztünk ki mint a terhenyés szamár - és pont úgy is éreztük magunkat. Mikor rátaláltam erre a szállodára tudtam, hogy ez kell nekünk: kilátás a havas hegyoldalra, közvetlen hozzáférés a pályákhoz: lelki szemeim előtt lebegett amint könnyedén, teljes menetfelszerelésben, léccel a lábunkon siklunk ki a szállodaajtón. És bár piszok drága, de úgy gondoltuk egy hétvégére, egy évben egyszer kibírjuk. 

Érkezéskor aztán kicsit csalódtunk: a szoba amit kaptunk ugyan szép nagy és tágas, csak épp az ablak előtt egy méterre egy sziklafal áll, ami jóindulattal ugyan nevezhető havas hegyoldalnak de mondjuk úgy, hogy nem pont így képzeltük. A túlsó oldalon levő szobák egyébként tényleg gyönyörű kilátással rendelkeztek, bár ez engem cseppet sem vigasztalt. Reklamáltunk ugyan, de nem sok sikerrel, telt ház volt, tetszik, nem tetszik nem kaptunk mást. Ráadásul ugye két gyerekkel csak családi szobába mehetünk, abból meg nincs is túl sok. (Az már csak másnap bosszantott, hogy összvissz egy lift van amire egy teltházas szállodában folyton várni kellett, és egy ötcsillagos hoteltől elvárnám, hogy naponta ürítsék a szobai szemetest vagy ne legyen csatornaszag a fürdőben...)

Folytatásként már nem volt lehetőség magánórára (Legalábbis úgy nem, hogy egyszerre oktassák a gyereket meg minket, márpedig akkor hová tesszük addig a pockokat míg mi csúszkálunk a tanárral?), úgyhogy egy csoporthoz csatlakoztunk, ami 2x3 óra volt szombaton és vasárnap. Na ilyenre soha többet, 8-10 fő egy csapat, az oktató mondja a magáét, egyénenként kb. semmi figyelem nem jut, néha javított ezt-azt de gyakorlatilag magunknak csúszkáltunk. Egyetlen privát órán százszor többet tanultam volna mint három óra alatt a csoportban. A gyerekek is csalódottak voltak, ugyanezt érezték, tavaly csak velük foglalkozott egy pasi, idén meg egy csomót ültették őket a havon míg egyenként csúszott valaki, az idő nagy részében pedig nem is síeltek hanem léc nélkül szaladgáltatták, ugráltatták őket. Így aztán közös megegyezéssel másnap kihagytuk az órákat (persze pénzt vissza nem kaptunk). 

Ja, és a közvetlen sípálya hozzáférés igaz, csak azt felejtették el előre közölni, hogy a szálloda mellett ugyan kéken indul a pálya, de egy pirosba torkollik, úgyhogy nem épp kezdő sízőknek való.  A telesilla (ezt nem tudom pontosan hogy hívják magyarul, valami felvonó) pedig nem közvetlenül a havas pályához érkezik hanem egy másik felvonóhoz, a kettő között viszont sétálni kell egy kicsit, így a léceket nem lehet felcsatolni hanem kézben kell vinni. Na ezt megint nem vállaltuk be két gyerekkel. Bár biztos mi vagyunk a nyulak...

Úgyhogy idén is cipekedtünk, izzadtunk és a tökünk tele volt mire felértünk.

Fent pedig irtó nagy tömeg, 20 perceket álltunk sorba egy-egy felvonóhoz vagy mozgó szőnyeghez (ennek se tudom mi a magyar neve, futószalag?), hogy aztán pár perc alatt lecsússzunk.

Ne tévesszen meg senkit, a mögöttünk levő pálya le volt zárva, azért nincs ott senki

Apa-lánya

A tehéntől rengeteg ajándékot kaptunk: sapkákat, ceruzákat, dobot, zászlót és persze csokit

Pepe éjjel úgy köhögött mint egy kehes ló, másnap nem is volt kedve jönni, így az apjával otthon maradtak.

Mi Csengével ketten nekiindultunk. Gyors számítások szerint a következő eredménnyel:

Buszozás a szállodától a faluig ahonnan a felvonó indul: 10 perc. Sorban állás a kabinos felvonóhoz: fél óra. A kabintól a még két mozgó szőnyeg ami felvisz oda ahonnan csúszni tudunk: 2x 20 perc. 

Lecsúszás egy kisebb zöld pályán: 1 perc. (Na jó, ha épp elesett a gyerek és fel is kellett állítani akkor kettő). 

 Azaz 1 óra 20 perc alatt csúsztunk egy percet. Ezután egy hosszabb pályát néztünk ki magunknak, ide nem szőnyeg hanem székek vittek fel. Sorban állás szintén 20 perc, csúszás 5 , vagy talán 10 perc is volt, tekintve hogy Cseni kétszer is elesett és fel kellett állítani.  

Anyja-lánya fotó. Figyelitek hogy egymáshoz öltöztünk? :)

Ezek után közölte, hogy akkor ő már nem akar többet sorba állni, inkább menjünk haza Pepéhez.  

Szerencsére mások még nem akartak visszafele menni, így szinte várakozás nélkül jutottunk a faluba ahonnan 10 perc buszozással már a szállodában is voltunk. 

Összegezve: közel 2 óra buszozás, sorban állás, liftezés mellett csúsztunk akár 10 percet is! 

A hülyének is megérte, hát még nekünk! (Hogy mindezért mennyit fizettünk azt hagyjuk is, mert azt összeszámolni tényleg komolyabb kockázatokkal és mellékhatásokkal járna)

Hát, így síeltünk mi. 

De nem adjuk fel, jövőre visszamegyünk oda ahol tavaly voltunk. Emlékeim szerint olcsóbb és sokkal kevesebben voltak. Bár lehet, hogy csak szerencsénk volt, de ott néhány percnél többet soha nem álltunk a felvonóknál. A felszerelés cuccolására meg addig szabadalmaztatunk valamit. Még van egy évem kitalálni. :)